2013. november 29., péntek

Mit is jelent Bölcsős örökbefogadó szülőnek lenni?

Az eddigi egyik legmeghatóbb ajándékunkat kaptuk ma egy anyukától. 
„Bölcsős örökbefogadóként” osztotta meg velünk családja történetét, megindító őszinteséggel. 

„Nagyon örültem, amikor a honlapra feltett írások között rátaláltam arra az újságcikkre, mely a gyermeke örökbe adása mellett döntő Patrícia kivételes szépségű történetét mutatja be. Ez az írás indította el bennem azt a gondolatot, hogy szívesem megosztanám Veletek és olvasóitokkal, támogatóitokkal a „másik fél” történetét is, azaz azt, hogy hogyan éljük meg az örökbefogadást mi, örökbefogadó szülők. Írtam ezért néhány gondolatot a mi történetünkről, illetve arról, hogy számomra mit jelent Bölcsős örökbefogadó szülőnek lenni.”

Hálásak vagyunk ezekért a sorokért és boldogan osztjuk meg mindenkivel, aki szívügyének érzi, hogy „ egy se vesszen el a kicsinyek közül...”

"Bő 15 évvel ezelőtt olvastam először a Bölcső Alapítványról és Budavári Zitáról, s noha még félig gyerek voltam, megéreztem, hogy amit csinál, az elképesztően nagy dolog. Akkor még csak a megmentett gyerekeket láttam, ma már, túl jó pár, gyermek iránti vággyal teli, mégis terméketlen éven, azokat a családokat is látom, akiknek ő a személyes boldogságukat ajándékozta. Azóta a tiszteleten túl már nagy szeretettel is gondolok Rá. Azzal a szeretettel, mely az én szememben mindazoknak jár, akik csodák születésénél segédkeznek. Hiszen minden hozzánk hasonló, örökbefogadás útján kiteljesedő család csodaként éli meg, hogy gyermeke érkezik. Örökbe fogadni csodálatos dolog, talán a szó szoros értelmében is csoda, hiszen anya lehetek, noha sohasem szültem. Ezért örökké hálás leszek annak a két rokonszenves és bölcs egyetemista lánynak, akik féltve őrzött titkukat, két gyönyörű kisfiukat ránk bízták. S mellettük örökké hálás leszek Zitának, aki munkájával ezen az úton támogatott bennünket, mind azáltal, hogy a vér szerinti anyákkal foglalkozott, mind velünk beszélgetve, majd később, a családba kerülés során minden felet támogatva.

A saját történetünk bemutatásán keresztül egyrészt a Bölcső Alapítvány és Zita munkájáról szeretnék mesélni, másrészt azt szeretném hangsúlyozni, hogy az örökbefogadás nemcsak a gyermek, hanem rajta kívül legalább három másik ember tartós boldogságához járul hozzá. Az örökbefogadás nélkül ugyanis sem az örökbefogadó szülők, sem a vér szerinti anya nem élhetné azt az életet, amire vágyik.

Azaz az örökbefogadás az én olvasatomban mindig olyan történet, melynek szereplői egymás nélkül nem lehetnének boldogok. A mi konkrét esetünkben ez azt jelenti, hogy a férjem és én az örökbefogadás élménye nélkül még mindig csak fájó mosollyal tudnánk gratulálni barátaink gyerekeihez, s ugyanígy összeszorult szívvel néznénk a városban sétáló, babakocsit tologató családokat. Hiszen mi mindig is sok gyereket szerettünk volna, eredeti tervünk az volt, hogy három vér szerinti után majd örökbe fogadunk egy kis negyediket. Amikor kiderült, hogy orvosi okokból nagyon csekély, szinte csak matematikai esélye van annak, hogy vér szerinti gyermekünk foganjon, s ezen a lombik sem javítana számottevően, bele sem kezdtünk a kezelésekbe, mert úgy éreztük, hogy a mi utunk kétségtelenül az örökbefogadás lesz. Persze a gondolatot, hogy vér szerinti gyerekünk szülessen, el kellett engedni, s ez nem volt egyszerű. Mivel eddigre már minden létező szakirodalmat elolvastunk, tudtuk, hogy nem szabad azonnal lépni, hanem időt kell hagyni a gyászra. És amikor az örökbefogadás gondolata már nem járt együtt egy akut fájdalommal, veszteségélménnyel, akkor jelentkeztünk a TEGYESZnél elbeszélgetésre, majd részt vettünk az örökbefogadásra felkészítő tanfolyamon, s az eljárás során szokásos vizsgálatok s környezettanulmányok után megkaptuk az alkalmassági határozatot.

Esetünkben nyílt örökbefogadás történt, ami azt jelenti, hogy az örökbefogadás előtt megismertük a vér szerinti anyákat, kölcsönösen szimpatikusnak találtuk egymást, s ők tudatosan a mi javunkra mondtak le a gyermekükről, szándékosan s pontosan ránk bízták őket. Első kisfiunk három éves múlt, második egy éves lesz, s történetük nagyon hasonlít egymáshoz. Mindkettőjük vér szerinti édesanyja egy-egy elsőéves főiskolás lány, akik még várandósságuk alatt megkeresték a Bölcső Alapítványt azzal a szándékkal, hogy terhességüket a környezetük elől eltitkolják, majd a szülés után örökbe adják születendő gyermeküket. Budavári Zita, az Alapítvány vezetője ezért az erre a célra létrehozott budapesti ill. szekszárdi anyaotthonában bújtatta a lányokat, akik közben jó darabig tanulmányaikat is folytatni tudták. Rengeteget beszélgetett velük, maga és pszichológusai is sokat tettek azért, hogy a lányok megfontolt döntést hozzanak s azt fel is tudják dolgozni. Megkérdezte őket arról is, hogy milyen családot képzelnek el születendő gyermeküknek, s mit tartanának fontosnak a leendő
szülők kiválasztása során. Velük volt a szülés óráiban, de amikor a babák megszülettek, elég időt hagyott számukra a dolgok utolsó átgondolására, s nem azonnal, hanem csak körülbelül másfél-két hét múlva kért időpontot a gyámhivatalba, s ekkor hozta össze a személyes találkozást velünk, leendő örökbefogadókkal. Kisfiaink így picit több mint két hetesek voltak, amikor hazahozhattuk őket, azaz Zita mindenkinek hagyott elég időt arra, hogy megfontoltan döntsön. Számomra megnyugtató tudat, hogy sem ő, sem más nem sürgette vagy befolyásolta a lányokat – a gondoskodás és számtalan egyéb dolog mellett ezt sem tudom eléggé megköszönni neki.

Az örökbefogadás gyámhivatali megpecsételése előtt alkalmunk volt a lányokkal több órát beszélgetni. Ezek rendkívül érzelemgazdag és aktív beszélgetések voltak, ahol ők is meséltek arról az útról, ami az örökbe adás gondolatához vezetett, s mi is elmondtuk, hogyan s miért döntöttünk az örökbefogadás mellett. Sokat sírtunk ezekben az órákban, de a történeteink bizonyos pontjainál együtt nevettünk is. Bepillantást kaptunk abba a rengeteg szenvedésbe, amin ezek a fiatal lányok keresztülmentek. Mindketten dolgoztak és tanultak még egyszerre, a családjuk anyagi problémákkal küzdött, a terhesség hírére mindkettőjüket elhagyta a barátja, ezek mellett is számtalan nehézség volt az életükben. Emellett, valljuk be, talán egyikőjük sem vágyott még az anyaságra – s ez érthető is, én sem voltam ezzel másképp 19 éves koromban. Nem csak anyagilag vagy érzelmileg nem álltak készen a gyermekkel járó felelősségre, hanem egyrészt személyes, egzisztenciális problémáik, másrészt pedig másra irányuló vágyaik (az iskola elvégzése, ösztöndíjak lehetősége) miatt döntöttek úgy, hogy olyan emberekre bízzák a gyermeküket, akik többé-kevésbé stabil hátteret, s, ahogy hangsúlyozták is, a saját helyzetüktől eltérően kettő darab szülőt biztosítanak neki. Mert nemes gondolat ugyan, ha valaki maga akar gondoskodni a gyermekéről, akkor is, ha nem várta – de csak akkor, ha reális esélye van annak, hogy ez sikerül is neki. Ugyanilyen nemes dolog azonban az, ha más úton gondoskodik a pici sorsáról: úgy, hogy családot keres számára. S ebben segít neki a Bölcső Alapítvány. Ha valaki a Bölcső Alapítványon keresztül történő nyílt örökbe adás mellett dönt, el kell ugyan engednie a kisbabáját, de talán mégsem kell teljesen elszakadnia tőle, hiszen a közvetítő szervezeten keresztül, ha akar, időről időre kérhet róla fényképet vagy beszámolót.

A lányokkal folytatott beszélgetések során mindkét esetben tapinthatóvá vált a rokonszerv, érezhetővé az, hogy a vér szerinti anyákban van elég bizalom irántunk ahhoz, hogy ránk bízzák gyermekeiket, bennünk pedig van elég szeretet irántuk ahhoz, hogy teljesen elfogadjuk őket is és a gyermeküket is. Az én szememben ők nem lemondtak a gyerekükről, hanem gondoskodtak róluk, s rengeteg kín, az emberi szenvedés talán legmélyebb bugyrainak a bejárása után döntöttek önmaguk ellenére, önzetlen módon úgy, hogy hozzájárulnak az örökbe adásukhoz. Noha csak egyszer találkoztunk, úgy érzem, egy életre szóló mély és erős szövetséget kötöttünk egymással. Mindig nagy tisztelettel beszélek róluk, s nem szeretem, ha megpróbálják kijátszani egymás ellen az örökbefogadói és az örökbe adói oldalt, mondván, ők „negatív módon” elhagyták a gyereküket, mi pedig, a „hősök” befogadtuk őket. Ez nem így van, egyikünk cselekedete sem értékesebb vagy értéktelenebb a másiknál, mi hárman, az örökbe adó, az örökbefogadó és a gyermek így alkotunk elválaszthatatlan egységet egymással, egyikünk élete sem lenne teljes a másik nélkül, egyikünk sem tudná megélni a saját vágyait a másik nélkül. Ha én anyának hívhatom magam, a szó nemesebbik értelmében, akkor ők is.

A beszélgetés több pontján is azt éreztem a velem szemben ülő fiatal lánnyal kapcsolatban, hogy ő egy angyal, aki megajándékoz bennünket, s mi szinte nem is vagyunk méltók arra, hogy ránk bízza a gyermekét. Boldog vagyok, hogy a fiúknak sok pozitív dolgot tudok majd mesélni a vér szerinti anyukájukról. Egyikük szülőanyjával félig viccesen beszéltünk is arról,
hogy reméljük, 20-30 év múlva, a most még pici baba kisfiunk esküvőjén mindannyian ott leszünk majd. Szeretném, ha mindez nem csak egy elképzelt szép kép lenne, hanem a fiaink és vér szerinti anyukájuk később majd valóban találkoznának, hiszen ez azt jelentené, hogy sikerült olyan egészséges és harmonikus lelkű felnőtté válniuk, akik békében vannak önmagukkal, feldolgozták örökbefogadottságukat, s nem csak minket, hanem a vér szerinti anyukájukat is képesek szeretni és elfogadni. Én is szeretném, ha egyszer majd, amikor a fiúk már felnőttek, találkozhatnék a vér szerinti anyukájukkal, s újra megölelhetnénk egymást.

A mi esetünkben is bebizonyosodott az a sokat emlegetett tény, hogy Zita nagyon ért az örökbe adók és a leendő örökbefogadók összepárosításához: nem csak a beszélgetések során éreztünk rokonszenvet egymás iránt, hanem akkor és azóta is számtalan külső, belső illetve életútbeli hasonlóságra derült fény; nagyobbik kisfiunk vonásaiban is félelmetes módon hasonlít a férjemre, a pici pedig színeiben rám. Nem egyedi eset ez: az évente megrendezett Bölcsős találkozókon, melyeken ma már több száz örökbefogadó család vesz részt, a játszótéren ugrándozó gyerekek jó részéről különösebb nehézség nélkül, külsőre meg tudom mondani, hogy melyik örökbefogadó családhoz tartozik. Titokzatos dolog ez, én úgy érzem, ezeknek a gyerekeknek a hazatalálásában Zita karizmája révén a Gondviselés szándéka valósul meg…

Nem ez azonban az egyetlen dolog, ami egy Bölcső Alapítványos nyári találkozón könnyeket csal az ember szemébe. Megható élmény belépni a kapun, s nem is csak a sugárzó augusztusi napfény s az érezhető jókedv miatt, hanem mert számomra nagyon emlékezetes az a pillanat, amikor első részvételünkkor megfogalmazódott bennem: itt most boldog családok vannak jelen a maguk természetes sokszínűségében, a saját gyerekeikkel s a saját örömeikkel. Annyira szép volt az a kép, ami az udvarban elénk tárult, hogy egy másodperc múlva már kúszott is mellé az ellentéte, azaz az az érzés, hogy mi lenne most velünk, hol lennénk mi most a Bölcső nélkül. Hogy Budavári Zita nélkül mi mindnyájan, örökbefogadó szülők, most otthon ülnénk s szenvednénk, rosszkedvűen s lehangoltan időznénk a fájdalmunk romjain, a kudarcok miatt felgyűlt feszültség miatt jóformán csak keserűen vitatkoznánk, s már nem is igazán próbálnánk hinni abban, amiben már hinni is nehéz. Arra gondoltam, hogy ez csak az egyik oldal (s ráadásul objektíven nézve a kevésbé fontos), mert a találkozón ott mulat az a sok szép gyerek, akik mind csinosak, ápoltak és kiegyensúlyozottak, legtöbbjükön látszik valamiféle harmónia, s hogy ők most mind vagy nem lennének, vagy nyomorban élnének, vagy legalábbis egy olyan családban, ahol nem igazán örültek nekik, S hogy mi a férjemmel, akik most meghatottan állunk sorba a kisfiainkkal, egy olyan csodának köszönhetjük a boldogságunkat, amiről hisszük, hogy a Jóisten műve, de tudjuk, hogy Zita nélkül nem jöhetett volna létre.

Viccesen szoktam mondani másoknak, amikor a Bölcsős találkozóról kérdeznek, hogy már a megérkezéskor, a sorban álláskor sírtam, s ez nem is áll messze a valóságtól... De a kezdeti könnyek mellett még sok más dolgon is meghatódom ilyenkor. A családok sokféleségén. Az emberek különbözőségén. A parkoló autók életkorbeli skáláján. Egy beszélgető társaságon, akikben tényleg csak a kisbabáik életkora közös. Mert mind azt sugallják, hogy sokfélék vagyunk. Hogy nem valamiféle megdönthetetlen szempontrendszer alapján, nem anyagi helyzetek és jövedelemigazolások alapján dőlt el, hogy ki lehet itt. Nem protekción s nem is sorszámokon múlott. Hanem egy természetfölötti adottságon. Zitáén. Egyszer egy pillanatra talán az illendőnél tovább is időzött a tekintetem egy anyukán s négy év körüli kislányán. Egyforma volt az arcuk és a frizurájuk is. S sokadszor éreztem, minden nagyon jól van úgy, ahogy van.

Mert biztos, hogy nagyon jó a Bölcsős gyerekeknek az, hogy olyan családba kerültek, ahol akarták, várják, imádják és dédelgetik őket. De látom a saját oldalunkat is, hogy mennyire jó nekünk, örökbefogadó szülőknek. Hiszen nem volt biztos, hogy valaha is gyermekünk lesz, és mivel sok betegségről, nyomorúságról, szenvedésről hallunk, olvasunk magunk körül, tisztán látjuk: nem evidens, hanem életünk nagy ajándéka, hogy ennyi örömben és élményben lehet részünk. Folyamatosan gyönyörködünk a kisfiainkban, s minden pillanatban hálásak vagyunk értük; értük, akikről tudjuk, hogy a Jóisten ajándékai, de Zita munkája nélkül nem találtak volna hozzánk. Ezért köszönjük Neki, hogy a gyerekeink mosolyát csodálhatjuk, hogy a nevetésüket hallgathatjuk, hogy tanulhatunk tőlük, s hogy örülni láthatjuk őket. Köszönjük, hogy megérthettük: minden perc ajándék.

A fenti érzések és gondolatok mind egyszerre kavarognak bennem, amikor a Bölcsőre gondolok. Objektíven nézve is van okom hálásnak lenni, hiszen két sikeres örökbefogadást is megélhettünk, s egészségesek a gyermekeink – így nekünk valóban az örömök maximuma jutott. Mégis, az itt leírt pozitív érzések és tapasztalatok mellett is, a harmadik alkalmassági határozattal a zsebünkben is nagyon vágyunk még egy gyermekre. Bízunk a csodában, mert érezzük: terhes nőknek s kisbabájuknak van még hely a szívünkben."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése